Az ókori rómaiak babérágakkal díszítették a házat a napéjegyenlőség idején, Mithrász napisten tiszteletére. A skandináv népek fenyőágakat vittek a házakba a gonosz szellemek ellen. Az örökzöld ágak az életerőt, az egészséget jelentették, és a tavasz ígéretét is magukban hordozták. Jézus születésének napja máig ismeretlen, a történészek az évszámot sem tudják biztosan. 350-ben I. Gyula pápa nyilvánította december 25-ét Jézus születésnapjává, amelyen azelőtt Mithrász születésnapját ünnepelték ajándékozással.

Németországban a középkorban kezdték karácsonykor a fák díszítését, főként almával, amely a bűnbeesésre utalt. Ilyenkor Ádámra és Évára is emlékeztek, a templomban édenkerti jelenteket adtak elő. A Krisztusfa kifejezés a 15. században jelent meg. A freiburgi pékek mindenféle ehető finomsággal, édességekkel, gyümölcsökkel és diókkal díszítették a fát, amelyet a gyerekek szabadon fosztogathattak, majd újévkor az egészet lerázták. A 16. században Rigában a Feketefejűek nevű kereskedelmi céh állított és díszített karácsonyfákat a piactéren. 1539-ben a strasbourgi katedrálisban díszítettek először karácsonyfát. 1611-ben  egy sziléziai hercegnő,  Dorothea Sibylle, tett először gyertyákat a karácsonyfára. A német irodalomban Goethe Az ifjú Werther szenvedései (1774) című művében jelent meg először a karácsonyfa, majd 1805-ben, a mai napig népszerű karácsonyi történetben, E. T. A. Hoffmann A Diótörő és az Egérkirály című meséjében. Ekkor már az ajándékozás szokása is ismert volt. Sokáig csak a jómódúak engedhették meg maguknak, hogy otthonukban karácsonyfa legyen, ugyanis Közép-Európában kevés fenyőerdő volt. A 19. században egyre több fenyőerdőt ültettek, hogy a városiak igényeit ki tudják elégíteni. Hazánkban eleinte csak a sváb bevándorlók köreiben volt szokás a karácsonyfa állítás, az első magyarországi karácsonyfa Brunszvik Teréz grófnő nevéhez kötődik, amelyet 1824-ben állíttatott Martonvásáron.