Amikor a természet már a téli álomra készül, a kökénybokor még büszkén szegül szembe a hideg őszi szelekkel. Kék bogyói csak arra várnak, hogy a dér megcsípje őket. 🙂

A kökény a szilvával rokon faj, Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos. Termését Ötzi is fogyasztotta mielőtt egy gleccser maga alá teperte, ugyanis az 5300 éves “jégember” gyomrában kökény maradványokat is találtak.

Erdőszéleken, irtásokon, hegyoldalakon terem, lassan növő, hosszú életű növény. Minden részét hasznosítják: fája kitűnő tüzelő, ugyanis lassan ég, és kevés füstöt ad. Levelei hasonlítanak a teacserjééhez, ezért Ázsiában teába is keverik. A levél főzete torokfájás ellen ajánlott.

Népies nevei: kökönye, tövisfa, zabszilva, boronafa, ekegúzs. Ez utóbbi két elnevezés arra utal, hogy tövises ágait fanyüstbe fogva igásállatokkal boronálásra, talajlazításra használták.

Áprilisban a bokrot hófehér virágok borítják, amelyeket a népi gyógyászatban teának fogyasztanak. Gyógyhatása régóta ismert, Méliusz Juhász Péter Herbáriumában ajánlja “oldalfájás és nyilallás ellen”. A kökényvirágtea vizelet- és  hashajtó, vértisztító és enyhe fogyasztó hatású.

A bogyókat november elején gyűjtjük, a fanyar bogyók édesebbé válnak, miután a dér megcsípte őket. Nyersen ritkán fogyasztják, pedig magas a C-vitamin tartalma, emésztésjavító hatású. Méregtelenítő, vértisztító hatása miatt a bőr gyulladásait enyhíti, fogyasztó hatású. Kiváló festőnövény.

A belőle készült lekvár hasfogóként ismert, betegségek után kiváló roborálószer. A franciák, a spanyolok és az olaszok kökénylikőrt készítenek belőle, az angolok pedig kökénygint vodkával. A kökényt ma már sokan csak a népdalokból, jobb esetben kirándulásokról ismerik.