A napokban a szellemi kulturális örökség részévé választották a szatmári szilvalekvárfőzést.  A nemtudom, vagy más néven penyigei  szilva, régi szatmári fajta, a fajtajegyzékbe nemtudom P3 szilva néven került. Sokfelé vadon nő, de ha a kertben van a fa, gondozást alig igényel. Ártereken ma is láthatók kivadult fajai. Kis, gömbölyű, nem magvaváló, hamvas-kék héjú, sárga húsú, édes, aromás ízű szilva. Magas cukortartalma miatt lekvár- és pálinkafőzésre kiválóan alkalmas. A lekvár cukor nélkül készül. Közismert, hogy rengeteg élelmi rostot és antioxidánst tartalmaz, amely jótékonyan hat az emésztésre és immunerősítő hatású. Rákmegelőző tulajdonságát tudományos kutatások nem támasztják alá, ugyanakkor a lekvárja valódi esszencia.

A penyigei szilva szeptember közepén érik, ezért augusztus végén már lekaszálják a fák alatt a füvet, hogy könnyebben össze tudják szedni a szilvát. Ponyvákat terítenek le, majd elkezdik a szilvaverést. Az összegyűjtött, átmosott szilvákból a hibásakat a cefrébe teszik, abból főzik a pálinkát. A lekvárt vályogból készült katlanba helyezett rézüstben főzik addig, amíg a mag el nem válik a húsától. Ekkor cibererostán átdörzsölik a főzetet, a magok fennakadnak. A gyümölcshúsból készült massza neve a cibere, ezért a lekvárfőzést ciberézésnek is mondják. A szűrt ciberét visszateszik a rézüstbe, ezután kezdődik az öregítés, vagyis a sűrítés, ami 12 óráig is eltarthat folyamatos kavarás mellett. A lekvár akkor van kész, ha nem esik le a lefordított kanálról. Ezután cserépedénybe teszik, és különféle tésztás ételeket készítenek belőle mint például a derelye, gombóc, bukta, fánk.