A fahéjfa Dél-Ázsiában, Dél-Kínában, Burmában, Indiában és Srí Lankán őshonos, a babérfélék családjába tartozó, örökzöld, kisebb méretű fa. Magassága a 10-13 métert is eléri, de  az ültetvényeken sohasem engedik 3-4 méternél magasabbra nőni. A növény fűszerként felhasználható része a szárított belső kérge (Cinnamomi cortex). Leveléből illóolajat nyernek (Aetheroleum cinnamomi), amely a kéregből szerzett olajjal azonos hatású, de enyhébb. A mindenki által ismert kérget a három év alatti fák fiatal ágairól hántják le. Miután lehántják a fáról, hagyják egy napig száradni és érlelődni (fermentálódni), majd lekaparják róla a külső réteget. Ahogy a belső kéreg szárad, összetekeredik azzá a jellemzően szimpla fakéreg tekerccsé, ahogyan mi ismerjük. A ceyloni (vagy más néven valódi) fahéj rozsdabarna, vörösesbarna színű enyhén édeskés ízű. A történelem során utazók, kereskedők vitték Egyiptomba, ahol balzsamokba keverték, a görögök és rómaiak fűszerként és gyógynövényként használták az emésztés javítására. A Bibliában is többször említik: Mózes megparancsolta szent kenetként való használatát, a Példabeszédek könyvében a kedves ágyát illatosították vele.

A középkori kolostorokban gyógyhatását egyre több betegség kezelésére használták: homloküreg-gyulladásra, megfázásra és náthára. A franciák, portugálok és angolok közel 300 éven át harcoltak egymással a fahéj kereskedelmi monopóliumának megszerzésé-ért, amelyet először a portugálok nyertek el a 16. század elején. A fahéjat a 18. század végén hatalmas mennyiségben hozták be Európába. A hollandok valóságos fahéjhegyeket égettek el, hogy megakadályozzák az árának zuhanását, ám az így is hamarosan annyira mérséklődött, hogy már mindenki asztalára jutott belőle. A 19. században fedezték fel újra mint gyógynövényt, gyomor- és méhbántalmakra használták. Később már felfúvódás, hasmenés, hányás és emésztési zavarok ellen is ajánlották.