A zsálya (Salvia officinalis L.) az ajakos virágúak (Labiatae) családjába tartozó illatos félcserje, akár 60-100 centiméterre is megnő. Közeli rokonai az ürömfélék. Botanikai neve a latin salvere (menteni, gyógyítani) szóból ered, ami arra utal, hogy a zsályáról azt tartották, hogy minden betegséget gyógyít.
Az ókori görögök és rómaiak a rozmaringhoz hasonlóan tartósításra használták, de gyógynövényként is fontos szerepet töltött be. Elsősorban vizelethajtóként, sebek kezelésére (kígyómarás) és a menstruáció fokozására használták, mivel ösztrogén hatású anyagokat tartalmaz. Az arab orvosok a halhatatlanság füveként tekintettek rá. Ez a hit a középkorban is tovább élt. A druidák úgy gondolták, hogy feltámasztja a halottakat. Franciaországban “minden jó” névvel illették, kolostorokban termesztették. Nagy Károly elrendelte a királyi kertben való termesztését. A pestisjárványok idején az egész testet bedörzsölték vele. Londonban a bábák a terhes nőknek zsályás sört (ale típusút) ajánlottak. Súlyos betegeknél a szoba fertőtlenítésére zsályaleveleket tettek a tűzre.

Zsályatea (max. 1-2 csésze naponta!)
A levelek forrázata illóolaj- és cseranyag-tartalmuknál fogva fertőtlenítő, baktériumölő, gyulladásgátló hatásúak. A zsályatea hatását elfogyasztása után 2-3 óra múlva fejtik ki, izzadás, bélhurut kezelésére kiváló. Egyes országokban ezért is nevezik “növényi aszpirinnek”. A meleg zsályatea kitűnő toroköblítő a szájban fellépő betegségek enyhítésére is szolgál. A porított levél szájvizek, fogporok készítésére is alkalmas. Náthánál és szamárköhögésnél tejben főzik meg a leveleket.
Fűszerként

Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: